2016. március 9., szerda

Változik a világ, vele változom én is... 05. fejezete

5. fejezet


<< előző

Reggel a szokásosnál is korábban ébredtem fel, először fel sem fogtam, hogy miért érzem magam furábban a szokásosnál, miért vagyok ennyire izgatott, hogy még aludni sem tudtam, de végül beindultak a fogaskerekek az agyamban és rájöttem miért… 

Ma indulunk az egy hetes franciaországi nyaralásunkra a barátaimmal. Igen, mondhatom azt, hogy a barátaimmal, mert ez a hat ember sokkal közelebb került hozzám ez alatt az egy év alatt, mint Hermione és Ron az azt megelőző öt év alatt. Furcsa azért, hogy egy rövid találkozás ennyire befolyásolni tudja egy ember életét, hisz belegondolva, ha anno Draco nem viselkedik úgy, ahogy és nem találkozom Ronnal, akkor most nem itt tartanék. Akkor valószínűleg elfogadom a Süveg döntését és a Mardekárba kerülök, Draco és a többiek lesznek a barátaim, valamint Ron és Hermione nem tudnak elárulni, de akkor lehet, hogy nem barátkozom össze Lunával és Nevillel, amit igazán bánnék. Végül is, nem is baj, hogy így történt, hisz kiderült, hogy a bajban látszanak meg, kik is az igazi barátok.
Na, de elég is a filozofálásból, ideje hogy hozzáfogjak és összeszedjem az összes holmimat, hisz miután visszatérek Londonba, ide már nem fogok visszajönni. Örökre búcsút intek a Privet Drive 4-nek. Ismét lezárul az életemnek egy szakasza.
Miután végzek a reggeli teendőimmel és ismét eltüntetem manifesztálódott örökségem legszembetűnőbb darabjait, vagyis a rókafarkakat, a hosszú karmokat és szemfogakat, valamint már a hajam sem ér a hátam közepéig, elkezdem áttúrni az előző nap vásárolt ruhahalmot. Előszedek egy hosszú, fekete koptatott farmert, egy fekete atlétát és egy méregzöld kockás inget, amit csak begombolatlanul az atléta fölé húzok, majd a fejemre nyomok egy szintén fekete baseball sapkát, hogy elrejtsem a rókafüleimet, amiket valamiért nem tudok úgy eltűntetni, mint a többi fura testrészem. Miközben végignézek magamon a törött tükörben, eszembe jut a tegnapi vásárlásom a mugli Londonban. Először nagyon fura és kellemetlen volt, hogy annyian megbámultak, főleg a fiatal lányok, hisz amúgy is sokszor a nyomomban van a sajtó, amit nagyon nem szeretek, de amikor Sirius, aki ugyebár szellemként végig velem volt, belehallgatott az egyik lánycsoport beszélgetésébe és azt megsúgta nekem is, onnantól kezdve már csak szórakoztatott a dolog. Ugyanis a lányok épp arról sutyorogtak, hogy milyen helyes vagyok és milyen jó a fenekem, amikor elhaladtam előttük. Ettől nagyon zavarba jöttem, de egy kicsit meg is nyugtatott, hiszen ők nem azért bámultak meg, mert én vagyok a „Fiú, aki túlélte”, hanem azért mert én voltam a „Srác, akinek jó a feneke”. Ezt ne vegye senki úgy, hogy elteltem magamtól, csak jó érzés volt a tudat, hogy nem csak azért érdeklődhetnek irántam az emberek, mert az vagyok, aki vagyok. Ennél már csak az volt a viccesebb, amikor az egyik mugli boltban az eladólánnyal mindketten annyira zavarba jöttünk, hogy a kapkodásunkkal felborítottunk egy ruhaállványt. Pár pillanatig megszeppenve bámultuk egymást, majd kitört belőlünk a fékevesztett nevetés, végül abból a boltból távoztam a legjobb tapasztalattal és egy kedves ismerős emlékével, hisz tisztában voltam vele, valószínűleg sosem találkozom újra Vanesszával. Azt a szettet is ő állította össze, amit most felvettem. Végül a többi cuccomat belepakoltam a ládámba és elővettem a Potter családi pálcát, ami rögtön felszikrázott, ahogy hozzáértem, egy elsuttogott igével összezsugorítottam a ládámat és elláttam pár védővarázslattal, majd füleltem. Szerencsére nem jelent meg egyetlen minisztériumi felszólítás sem, hogy illegálisan hajtottam volna végre varázslatot, így megnyugodva végeztem el az utolsó simításokat, a legfontosabb dolgaimat a zsebembe rejtettem a ládámmal együtt. Az előző este írt búcsúlevelemet, amiben annyi állt, hogy „elmentem, nem jövök vissza”, az ágyra helyeztem, még egyszer utoljára körülnéztem az apró szobán, majd pördültem egyet a sarkamon és elhoppanáltam az iskolában megbeszélt találkozási pontra.
A London melletti kis tisztáson már mindenki ott van, amikor megérkezem és hirtelen nem értem miért szegeznek mindannyian pálcát rám.
 - Hé, mi a fene bajotok van? – kiálltok fel döbbenten.
 - Harry? – kérdezi meglepetten Neville.
 - Hát persze, hogy én vagyok, mégis ki a fene lennék, itt beszéltük meg a találkozót, nem?
 - Hát… eléggé másképp festesz, mint amikor utoljára láttunk – mondja Pansy, és még mindig rám szegezik a pálcáikat. – Honnan tudjuk, hogy tényleg te vagy az, és ha tényleg te vagy te, akkor sürgősen mond el, hogy lett belőled ilyen bomba pasi, milyen varázslattal csináltad? – Erre hangosan felnevetek, még a könnyem is kicsordul.
 - Nos, ha szeretnéd, akkor ismét kezet csókolhatok és bemutatkozhatok neked – vigyorgok a lányra.
 - Oké, tényleg te vagy az, ezt a zavarba ejtő dolgot senkinek sem meséltük el – int elutasítóan Pansy, még mindig zavarba jön, ha visszagondol arra a jelentre. Erre a többiek is leeresztik a pálcájukat és rávigyorognak a lányra.
 - Pedig olyan szép vörös színt produkáltál akkor Pans, nem értem miért nem akarod megmutatni Lunának és Nevillenek is. – Piszkálja tovább Theo, mire a lány csak beint neki, de nem mond semmit. A többiek csak nevetnek rajtuk. – De tényleg, Potter, mit műveltél magaddal? És mi ez a valami a fejeden?
 - Fogalmam sincs, tegnap reggel így ébredtem. Az pedig egy sapka, nem akartam, hogy felismerjenek – válaszolok neki, és ekkor Neville hirtelen felkiált:
 - Tényleg, hisz tegnap volt a tizenhetedik születésnapod, biztos köze van az örökségedhez – és meglapogatja a vállam. – Boldog Születésnapot, Harry!
 - És neked is, Neville, hisz neked pedig egy nappal korábban volt, de a többit majd megbeszéljük, ha már Franciaországban leszünk – mosolygok rá a fiúra, mire ő elpirul, majd én is, amikor a többiek kórusban felköszöntenek bennünket.
 - Azt hiszem, ezt meg kell ünnepelnünk, ha megérkeztünk a kúriába, hisz mindannyiunknak kiment a fejéből, annyira az utazásra koncentráltunk – szólal meg Draco, erre mindenki rábólint, majd felé fordulva rákérdezek:
 - Minden rendben ment?
 - Persze, az ősök nem sejtenek semmit, kicsit furcsállták, hogy nem július elején indultunk el a szokásos évi nyaralásunkra, hanem egy hónappal később, de aztán nem firtatták tovább. Azt hiszem, nem igazán érdekli őket, hogy mi van velünk, csak az a fontos számukra, hogy mindenben Voldemort kedvére tegyenek.
 - Nem volt még szó arról, hogy titeket is a színe elé vigyenek?
 - Szerencsére ilyen terveik még nincsenek, de ha ez is egy opcióvá válik, akkor én megszakítok velük minden kapcsolatot – szólal meg Blaise is.
 - Egyet értek Blaise-zel, mi mindannyian kimentettük az örökségünket a családi széfekből a sajátunkba.
 - Ez hogy lehetséges? – kérdezem döbbenten. Meglepetésemre Luna válaszol.
 - Minden felnőtt varázsló maga rendelkezik a saját öröksége felől, még akkor is, ha a családfő életben van. Megfelelő okkal a koboldok engedélyezik, hogy az örökös elkülönítse a családi örökségét a saját széfjébe a családfő tudta nélkül.
 - Jól mondja Luna – szólal meg Theo is. – Amint betöltöttük a tizenhetet, mindannyian megléptük ezt, így most aránylag szabadon rendelkezünk a vagyonunk felett, bármikor elhagyhatjuk a családunkat.
 - Örülök, hogy van egy ilyen biztosítékotok, ezzel kapcsolatban nekem is van mesélnivalóm – mosolygok a jelenlévőkre. – Amúgy, Draco. Az a nyaraló is a családod tulajdonában van, nem félsz, hogy egyszer csak megjelenik az apád ott.
 - Az esélytelen, sosem megy oda, de megnyugtatásul, az a birtok az örökségem része, szóval csak az léphet be, akinek én megengedem. Valamint, amint megérkezünk, felfrissítem a védővarázslatokat, remélem, számíthatok majd a ti segítségetekre is.
 - Naná – válaszoljuk egyszerre, majd összevigyorgunk. Ezután Draco elővesz a zsebéből egy hímzett fehér zsebkendőt és felénk nyújtja.
 - Fogja meg mindenki, háromra aktiválom a zsupszkulcsot. Egy. Kettő. Három. Avignon.
Elkap az a gyomorforgató érzés, ami általában együtt jár a zsupszkulcsos utazással, majd émelyegve érzem, hogy ismét szilárd talajon állok. Körülnézve egy elegánsan berendezett nappaliban találom magam, ami egy nagy kandallóval és három félkörben elhelyezett kényelmes bőrkanapéval rendelkezik. Ámulva szemlélem a bordó falon lógó gyönyörű festményeket, a kanapéval megegyező fekete brokátfüggönyöket és a többi berendezési tárgyat. Társaimra pillantva ugyanazt az ámulatot látom Luna és Neville arcán is, mint amelyet én is érzek, míg a többieken látszik, hogy már nem nyújt számukra újdonságot a látvány.
 - Ne tátsd a szád, Potter, még a végén belerepül valami – vigyorog rám Draco.
 - Kapd be – szólok be neki, de nincs éle a hangomnak. – Gyönyörű ez a nappali.
 - És a többit még nem is láttad – vigyorog rám a házigazda. – Először körbevezetlek benneteket a házban, majd elfoglalhatjátok a szobáitokat, utána ebédelünk, akkorra a házimanók kész lesznek a fogásokkal. Mit szeretnétek utána? Kezdjük a nehéz témákkal és beszélgessünk vagy előtte szeretnétek, hogy körbevezesselek benneteket a környéken és majd csak este vesszük elő a komolyabb dolgokat.
 - Én az első opciót választanám, kapcsolódjunk ki egy kicsit, hangolódjunk rá a helyre, ráérünk még a nehezebb dolgokkal foglalkozni. Nem kevés dolgot kell elmondanom és nem lesz könnyű megemészteni őket.
 - Pártolom Harry ötletét, először városnézés – szólal meg Theo elsőként, majd mikor mindenki beleegyezik a javaslatba, Draco megkezdi a ház bemutatását.
A nappaliból kilépve egy nagyobb előtérben találják magukat, amelyet a felsőbb szint galériaként vesz körbe és a plafonján megannyi reneszánsz freskó látható. A házigazda elmondása alapján a kúria a város központi részén fekszik, nem messze a Pápai palotától és régen a mugli királyi család birtokában volt, csak később került a Malfoyok kezébe, ezért is nem szereti Lucius ezt a helyet, túl közel vannak a muglik. A nappalival szemben lévő hatalmas ajtó vezet az ebédlőbe, jobbra pedig egy kettős lépcső vezet fel a galériára, ahová felérve egy folyosóra lépnek, amiről 12 szoba nyílik, mindegyik külön fürdőszobával. Draco kiosztja a szobákat, majd elmagyarázza, hogy a földszinten a lépcsők mögött egy-egy ajtó vezet a bálterembe és a játékszobába, valamint van egy nagykiterjedésű borospince is a ház alatt. A körbevezetés után mindenki elfoglalja a saját szobáját. Természetesen Draconak és a szüleinek is van egy-egy állandó szobája, amelyet nem használhat senki más és a többi mardekárosnak is megvan a megszokott hálóterme. De lényegében az összes szoba egyforma, csak a színeiben térnek el egymástól.
Draco szobájában a mardekárzöld és a barna szín dominál és látszik rajta, hogy a tulajdonosa sok időt tölt ott, Pansyé almazöld és halvány rózaszín, míg Blasise-é és Theoé is sötétzöld és szürke, ezeken is látszik, hogy többször használta már ugyanaz a személy. Luna egy vajszín és tengerkék, Neville egy vajszín és vörös, Harry pedig egy smaragdzöld és fekete színekben domináló szobát kaptak. Mindenki elégedetten pakolta ki a holmiját, majd közösen lementek a nagy étkezőbe, ahol a házimanók már tálalták is az ebédet.
 - Mindenki, ők itt Kranky és Rory, ők vezetik a kúria egész háztartását, bár mivel nagyon keveset, általában minden nyáron csak egy hetet vagyunk itt, így nincs sok dolguk. Szerencsére ők teljesen kiesnek apám irányítása alól, mivel a kúriát a nagyapám hagyta rám. Ő mindig jól bánt a manókkal, nem vallotta apám nézeteit, valószínűleg ezért is kellett a születésem után nem sokkal meghalnia. Nem csodálkoznék, ha apám keze is benne lett volna a halálában. Na, de most nem ennek van itt az ideje, ma pihenünk.
 - Köszönjük a fáradozásaitokat – mosolyog rá Luna a két megszeppent manóra, erre mi is észbe kapunk és szintén köszönetet mondunk nekik, majd hozzálátunk az ebédhez.
Amikor az utolsó fogásnak is a végére érünk, kinyílik a konyhába vezető ajtó és egy csodásan feldíszített torta lebeg be rajta a két manó kíséretében, akik elém és a mellettem ülő Neville elé teszik le a cukrászműremeket. Meglepve nézünk a többiekre, akik egyszerre zendítenek rá egy Boldog Születésnapot kórusra, mi pedig bambán bámuljuk őket, majd elpirulva köszönetet mondunk nekik. Közösen vágjuk fel a csokoládétortát, amelyen cikornyás kézírással a nevünk szerepel és a rászórt varázslatnak köszönhetően folyton változik a köré rajzolt minta. Miután jóízűen elfogyasztjuk a tortát is, barátaink felsorakoznak előttünk és átnyújtanak egy-egy nagyobbacska csomagot és közlik, hogy mindnyájuktól kapjuk őket. Kibontva a dobozokat egy-egy mardekáros sálat és köpenyt találunk bennük a nevünkkel és egy-egy mardekáros illemkódexet. Amikor felnézünk Draco ünnepélyes szónoklatba kezd:
 - Ezzel téged, Harry James Potter és téged, Neville Longbottom ezzel hivatalosan is a Mardekár ház kötelékébe fogadunk, mint tiszteletbeli kígyót, Merlin engem úgy segéljen.
 - Merlin engem úgy segéljen – zengi a többi jelenlévő mardekáros is, majd Pansy körbeölelget bennünket, míg a fiúkkal barátian kezet fogunk. Draco átnyújt Lunának is egy csomagot, amiből szintén egy mardekáros sál kerül elő.
 - Luna, bár téged nem avatunk mardekárossá, mert neked megvan a saját házad, amely szeret és megbecsül, de fogadd szeretettel tőlünk ezt a sálat a mi megbecsülésünk jeléül. – Erre a lány álmodozóan odalép a fiúhoz és egy cuppanós puszit nyom az arcára, mire Draco a füle tövéig elpirul, de a többiek sem nevethetnek rajta sokáig, mert ők is megkapják a saját köszönöm puszijukat és hasonló vörös árnyalatot öltenek, mint társuk. Draco, hogy leplezze zavarát, a két oroszlán felé fordul. – Benneteket tiszteletbeli háztárssá fogadunk, mert megszolgáltatok rá, bizonyítottátok hűségeteket egymás felé és a házatok felé is, bár ők ezt egyáltalán nem vették semmibe se, épp ezért mi most lehetőséget biztosítunk arra, hogy egy olyan házra találjatok, amely mindenkor kiáll mellettetek és sosem hagy cserben. Szeretnénk, ha szeptembertől leköltöznétek a Mardekár ház körletébe és nálunk laknátok, természetesen számodra is biztosítunk helyet Luna, ha szeretnéd.
 - Köszönöm, de én nem élnék a lehetőséggel, én szeretek a Hollóhátban, de remélem, azért bármikor meglátogathatlak benneteket – mosolyog rá a lány Dracora, majd Harry és Neville felé fordul. – Nektek viszont el kell fogadnotok az ajánlatot, mert a pincében sok doxy van, meg kell keresnetek őket, és ők segíteni fognak nektek rendben tartani a hajatokat, ez főleg rád vonatkozik Harry.
Erre mindenki döbbenten néz a lányra, majd kitör belőlük a nevetés.
 - Rendben, Draco elfogadjuk az ajánlatodat, legalábbis én biztosan, te Neville?
 - Én is, köszönöm, hogy befogadtok minket.
 - Mi köszönjük, hogy elfogadtátok a felajánlásunkat és ne féljetek, az év vége felé már elkezdtük adagolni a többi mardekárosnak teljes titoktartás mellett, hogy ez az esemény bekövetkezhet, így nem kell tartanotok tőlük – nevet rájuk Blaise. – Na, de elég volt a komoly dolgokból, Draco ígértél nekünk egy városnézést.

 ***************************HP*************************

Így történt, hogy az esti komoly beszélgetésből nem lett semmi, mert olyan jól telt a napunk hátralevő része, hogy csak éjfél előtt nem sokkal értünk vissza a kúriába.
Hogy mivel telt a délutánunk?
Kezdjük ott, hogy amint kiléptünk a házból, szemünk elé tárult egy csodás kis tér, amelynek egyik oldalán egy szabadtéri kávézó terült el, nyitott napernyőin szikrázva tört meg a napfény és ragyogásba vonta az egész teret. A másik oldalon egy rövid kis utca vezetett át egy nagyobb térre, amely a már említett Pápai palota előtt terült el. Draco lelkesen tartott egy rövid kis előadást a városkáról, ahol voltunk.
 - Valószínűleg azon kívül, hogy Franciaországban vagyunk azt még nem említettem, hogy pontosan hol is. Nos, ezt a csodás kis várost Avignonnak hívják, de emlegetik úgy is, mint a Pápák városa, mivel a 14-15. században számos pápa vezette itt a hivatalát. Nem biztos, hogy tudjátok, de a pápa a mugli egyház vezetője, bár ennél többet én sem igazán tudok róla, mivel ennyire sosem érdekelt a mugli történelem. A város a Rhone folyó bal partján terül el nem messze Marseille-től, még mindig őrzi a nagyratörő múlt emlékét: a pápai palota, a híres félbemaradt híd, az erődítmények, a templomok és a kápolnák mind egyedülálló hangulatot kölcsönöznek neki. Nagyon szeretek az ódon utcákon barangolni, főleg alkonyatkor, olyankor szinte úgy érzem, hogy visszarepülök az időben és bármelyik pillanatban belefuthatok egy régies ruházatú varázslóba vagy boszorkányba. Akkor még szabadon jártak-keltek az utcákon, nem kellett rejtegetniük a képességeiket a muglik elől. Meglepő, de a mugli építészek nagyon esztétikusan ötvözték a modern kor vívmányait a város ódon részeivel, amikor ezt látom, nem tudom miért ennyire mugliellenesek az aranyvérű varázslócsaládok, nagyon sok mindent tanulhatnánk tőlük, és lehet, akkor nem kellene szembenéznünk azzal a megalomániás őrülttel.
Lenyűgözve hallgattuk Draco előadását, ahogy elhaladtunk egy-egy megemlített épület előtt, és ha lehetőség volt rá, akkor be is mentünk szétnézni. Megtudtuk tőle, hogy a francia varázstársadalom Párizstól nem messze, a Beauxbatons Mágusakadémia körül csoportosul, nem élnek szétszórva az országban varázslók, sokkal egységesebb a társadalmuk, mint nekünk, angoloknak.
Elértünk egy félbehagyott hidat, amelyről megtudtuk, hogy a város egyik jellegzetessége. A St Bénezet hidat a 12. században kezdték el építeni, de a folyó áradása többször elsodorta, a 17. században pedig feladták a befejezésére tett kísérleteket. A sikertelenség egyik oka tényleg maga a folyó szeszélyessége volt, a másik pedig, hogy azon a területen akkortájt egy nagyon ritka és sajnos mára már Franciaországban kihalt varázslény élt, egy mooncalf, vagyis holdborjú, melynek a védelmében a varázslénypárti mágusok hathatósan közreműködtek a folyó romboló tevékenységét elősegítve.
Alkonyodni kezdett, amikor elindultak visszafelé, végighaladva több, csodásan kivilágított sétálóutcán, beültek egy eldugott, hangulatos kis étterembe és megvacsoráztak, majd folytatták az útjukat, mígnem Luna meglátta a kivilágított óriáskereket, ami pár utcányira tőlük bukkant elő a házak mögött. Mit volt, mit tenni, arra vették irányt és egy kis győzködés után, a mardekárosok féltették az életüket, be is ültek az egyik fülkébe, ahol kényelmesen elfértek mindannyian, majd a kerék elindult. Nem győzték kapkodni a fejüket, csodás látványt nyújtott az éjszakai város a magasból, ahogy kivilágítva ontotta fényeit az égbolt felé. Még a vonakodók is elismerték, hogy ezt az élményt kár lett volna kihagyni, mire körbeért a kerék, már közeledett a tizenegy óra, így végre tényleg a kúria felé vették az irányt, bár lassította a haladásukat, hogy nem egy bódésoron sétáltak keresztül.

*********************HP**********************

Mikor végre visszaértünk a házba, már mindenki olyan fáradt volt, hogy egy rövid zuhany után bedőltünk az ágyunkba és már aludtunk is. Vagyis inkább úgy mondom, hogy a többiek már aludtak is, míg én álmatlanul feküdtem és azon járt a fejem, hogyan kellene majd elmesélnem a többieknek, hogy mik is történtek velem eddig, amiről még soha senkinek nem beszéltem a koboldokon és Siriuson kívül. Apropó Sirius, ő úgy döntött, hogy a mai nap az enyém, nem fog egész nap a sarkamban loholni, inkább Angliában marad még 1-2 napig, hogy Dumbli után kémkedjen, és csak azután jön utánunk.
Észre sem vettem, hogy száguldó gondolataim lelassulnak, majd elcsitulnak és én pihentető álomba merülök, hogy frissen és nyugodtan tudjak szembenézni a következő nappal.

Pár kép azokról a helyekről, ahol Harryék jártak :) 


4 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett, várom már a folytatást:))

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm, igyekszem minél hamarabb hozni :) Mindig, amikor kapok egy kommentet, sokkal nagyobb lelkesedéssel fogok hozzá a következő fejezethez :)

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó a történeted, kíváncs vagyok miért vannak Harrynek rókafülei!☺

    VálaszTörlés
  4. Mikor fogod folytatni?
    Èn màr nagyon vàrom��

    VálaszTörlés