Változik a világ, vele változom én is... 01.

Változik a világ, vele változom én is… 

Szeretném megosztani veletek, kedves idetévedő idegenekkel első, publikált szerzemányemet. 

Bétázatlan verzió, remélem nem maradt benne sok hiba :)

Fandom: Harry Potter

Korhatár: 16

Megjegyzés: severitus

 Bevezető

A 17. születésnap fontos fordulópont minden fiatal varázslónövendék életében, hisz ettől a naptól számítanak felnőttnek a varázsvilágban. Többé nem a gyerekekre, hanem a felnőttekre vonatkozó szabályok, kötelezettségek érvényesek rájuk, így van ezzel az ifjú Harry James Potter is. Kevésbé ismert tény a mugliszülöttek és a félvérek között, hogy ekkor manifesztálódnak a fiatalok eddig rejtett, vérvonalhoz kötött varázsképességei is. Ez azért van így, mert eddig még soha nem fordult elő, hogy az aranyvérű varázslókon kívül bárki másnál előfordult volna ez a változás, egyrészt ebből fakad az arisztokrácia felsőbbrendűségének elve. De most minden megváltozik, felbukkan az egyetlen, akire sosem úgy vonatkoztak a szabályok, mint másokra…, Harry minderről semmit sem tudva, teljes nyugalommal feküdt le aludni a születésnapja előestéjén, nem is számítva rá. hogy mi várja, mikor felébred…

1.       fejezet

… Furcsa bizsergést érzek az egész testemben, nem vagyok még teljesen ébren, de az ablak rácsain bekíváncsiskodó napsugarak éppen elég zavaróak ahhoz, hogy lassan teljes éberségre piszkáljanak. Megfogom a takaróm szélét és a fejemre rántom, ekkor ér ez első meglepő felismerés, mert a mindig is túl nagynak gondolt takaróm alól most kilógnak a lábujjaim, ami eddig még sosem fordult elő, és nem elég, hogy ilyen fagyos atrocitások érik apró tesztrészeimet, még feszülő, ki tudja miért izomlázas combjaimat is irritálja valami szőrös akármicsoda. Bele sem merek gondolni, hogy mi lehet az ágyamba, mert Hedvigen kívül nincs más háziállat a lakásban, ami megmagyarázhatná ezt a jelenséget. Minden bátorságomat összeszedve, fajdalmaimról tudomást sem véve lassan felülök és felhajtom a takarómat, hogy megbizonyosodjak zaklatóm mibenlétéről. Teljes a döbbenetem, amikor meglátom a combjaimat közrefogó két fekete szőrös rókafarkat, amiken végigsimítva kénytelen vagyok rájönni, hogy hozzám tartoznak. Elképedésemben mindkét kezemmel beletúrok már nem is olyan rövid hullámos fekete hajamba, majd szemeim valószínűleg komikusan elkerekednek, amikor felfedezem a hajam rejtekében megbújó két rókafület, amelyek hangulatom ingadozásának megfelelően mocorognak a fejem tetején. Lassan feltápászkodom az ágyból és mereven előre szegezve a tekintetem, elcsoszogok a kissé törött egész alakos tükörhöz, amely a szobám sarkában áll. Kissé félve nézek bele, nem is alaptalanul, hiszen nem vagyok benne teljesen biztos, hogy engem mutat az eszköz. Óvatosan intek egyet és a személy a tükörben velem együtt végzi el a mozdulatot, így kénytelen vagyok elismerni, hogy mégis én lehetek az. Hogy mire fel ez az értetlenség? Nos, a tükörben lévő alak legalább egy fejjel magasabb és jóval izmosabb, mint én valaha is voltam. Intenzíven ragyogó zöld szemei csak úgy vibrálnak, hosszú hullámos fekete haja a hátközépig ér és két csinos fülecske bújik meg benne. Ajkait felhúzva kivillan két hegyes szemfoga, kezeit felemelve pedig megvillannak az ujjvégein nőtt karmai. Összességében egy különös, szikár, még az én szemszögemből nézve is csinos fiatal férfit mutat a tükör. Kissé megijedek a látványtól és belegondolva az esetleges reakciókba, ha így jelenek meg a nyilvánosság előtt, megborzongok és gyorsan kutatni kezdek az emlékeim között, hogy mit tehetnék a szőrös kis problémám eltüntetésének érdekében. Felrémlik előttem egy halvány emlék egy régei beszélgetésről Hermionéval, amikor arról tartott kiselőadást, hogy a lányok milyen nonverbális varázslatokat használnak otthon a szünetekben, amiket a minisztérium nem érzékel. Azt mondta, hogy ha valaki erősen koncentrál, akkor képes nonverbális varázslatokat végrehajtani a saját testén, mert azokat nem is lehet igazán varázslatoknak tekinteni. Minden az előidéző akaratától függ és nem a varázsképességeitől. Ezen felbuzdulva gyorsan meg is próbálkozom az elmélet gyakorlati kipróbálásával.

Amikor hosszas koncentráció után látom, hogy hosszú loboncom helyett már csak, ugyan a megszokottnál kicsit hosszabb, és a természetes hullámossága miatt kócosnak ható a hajam, amibe tökéletesen elrejtőznek az új keletű izgága füleim, megkönnyebbülten fújom ki a levegőt és fordulok meg, hogy a tükörben lássam rókafarkaim is eltűntek-e. Örömmel veszem tudomásul hűlt helyüket, majd ezen felbuzdulva változtatom át az öltözetemet egy kevésbé lestrapáltra, ami méretben is jobban passzol rám, és amiben nem nézek ki hajléktalannak, majd átváltoztatok egy kis kerámiafigurát egy fekete baseball sapkává, amit gyorsan a fejemre is húzok, eltakarva vele nem éppen emberi testrészeimet. A pálcámat lekicsinyítve a farzsebe csúsztatom a széfkulcsommal és a láthatatlanná tévő köpenyemmel együtt, majd a Foltozott Üst melletti sikátorba hoppanálok és amint az Abszolútra vezető fal közelébe érek, megdöbbenésemre az rögtön kinyílik előttem. A sapkát az arcomba húzva sietek a Grintsgott felé és észreveszem, hogy emberek megbámulnak. Hirtelen rám tör a félelem, hogy felfedeztek, de azt kell észrevennem, hogy a legtöbben kissé furcsállva méregetnek, a fiatal lányok pedig kuncogva bámulnak. Nem értem az egészet, de megkönnyebbülök, hogy legalább a személyazonosságom nem derült ki.

Gyorsan belépek a bankba, majd körülnézve észreveszem a legtávolabbi pénztár fölé kihelyezett táblát, amit mintha nekem tettek volna ki. „Privát, magukat megnevezni nem kívánó ügyfeleink részére fenntartott ügyfélszolgálatunk” – olvasom az ablak fölött. Gyorsan arra veszem az irányt és köszönök az ott ülő koboldnak.

- Jó Napot! – a kobold lassan felnéz rám, kétkedve végigmér, majd kelletlenül válaszol.

- ’Napot! Miben lehetek a szolgálatára, Fiatal Úr? – kérdezi kelletlenül.

- Nagyobb összegű mugli és varázsló pénzt szeretnék felvenni, de nem szeretném a nyilvánosság elé tárni a kilétemet – válaszolok a kérdésére.

- Értem. Kérem, fáradjon utánam. – Kászálódik le a magasított székéről és gyors léptekkel a nem messze lévő dísztelen ajtóhoz vezet, majd azt kitárva int, hogy lépjek előre.

Megdöbbenésemre a helyiség, amibe jutok, nem olyan, mint amit az ajtó sejtetni vélt velem. Bent egy nagy, díszesen faragott íróasztal áll, a hozzá tartózó kényelmesnek tűnő karosszékekkel együtt, a hatalmas ablakon pedig meleg fény szűrődik be a kellemes hangulatú szobába.

- Kérem, foglaljon helyet, és közölje a nevét! – utasít a kísérőm. Eleget téve a kérésének belesüppedek az asztal előtt álló egyik székbe, majd a szemébe nézve közlöm vele:

- Harry James Potter vagyok. Ha kell, igazolni tudom magam a pálcámmal és nálam van a széfkulcsom is. – A kobold megdöbbenve néz rám, majd mélyen meghajol előttem és kétségbeesett hangon könyörögni kezd a bocsánatomért. Hirtelen nem is tudom, hogy reagáljak rá, így rászólok: - Uram! Miért csinálja ezt, nem sértett meg semmivel.

- Tiszteletlenül beszéltem magával, Mr. Potter. Mi hívattuk ide és én mégsem ismertem fel Önt, gorombán viselkedtem Magával.

- De hát engem nem is hívtak ide – vágok gyorsan a szavába. Meglepetten néz rám.

- Hogy érti ezt? Hiszen már vagy egy tucatnyi levelet küldtünk Önnek az elmúlt hét folyamán. Egyiket sem kapta meg?

- Nem kaptam semmiféle levelet. Én csak a pénzfelvétel ügyében látogattam meg az intézményüket.

- Ohh, értem. Kérem, várjon egy pillanatot, idehívom az igazgatót, hogy tisztázzuk a helyzetet. Addig is kér valamit inni? Esetleg valami mást?

- Nem, köszönöm. Nem kérek semmit. – Erre bólint egyet, majd megfordulva eltűnik az egyik ajtó mögött.

Nem kell öt percet sem várnom és vissza is tér egy másik kobold társaságában, aki sokkal díszesebb ruhát visel, mint a társa, ezzel mutatva ki, hogy magasabb rangú nála. Én közben megszabadultam a sapkámtól, rádöbbenve arra, hogy nem éppen megszokott varázsló öltözetben szeltem át az Abszolutat, ezért is bámulhattak annyian. És most is, az jövevény, nagy valószínűséggel a bankigazgató szemei is elsőnek a fejemen állapodik meg, vagyis inkább a hajamból kikandikáló szőrős füleimen.

- Üdvözlöm, Mr. Potter! Örülök, hogy végre az intézményemben köszönthetem. Látom, megkapta az örökségét is. – Vigyorog rám sárgás fogaival.

- Nos, nagyon úgy néz ki. – Vonom meg a vállam. – De látom, Önt nem túlzottan lepi meg a változás.

- Ebben igaza van, ez ügyben is küldtük Önnek a leveleket, de mint Ampók tájékoztatott, nem kapta meg egyiket sem, nem ebben az ügyben jött ma el hozzánk.

- Valóban, én csak pénzt szerettem volna felvenni, hogy a megváltozott külsőmhöz méretben passzoló új ruhatárra tehessek szert – vigyorgok rá, ő pedig viszonozza.

- Nos, ez is megoldható, de előbb fontosabb dolgokról kell beszélnünk az örökségével kapcsolatban. De milyen modortalan vagyok, az én nevem Rimpók, kollégám pedig Ampók.

- Én is örvendek a találkozásnak, kérem, szólítsanak Harrynek, nem szeretem a Mr. Potter megszólítást.

- Rendben, Harry. Azért szerettük volna, hogy megjelenjen nálunk, hogy tájékoztassuk a további örökségéről és felkészíthessük a megörökölt tisztségeinek betöltésére, bár erre már tizenegy éves korában sor kellett volna, hogy kerüljön.

- Miért mondja, hogy kellet volna, miért nem valósult meg.

- Dumbledore igazgató megtiltotta nekünk, hogy kapcsolatba lépjünk Önnel és tájékoztassuk. Elég vehemensen kifejezte nemtetszését az üggyel kapcsolatban. Gyanítjuk, hogy meg akarta őrizni a teljes befolyását a maga személye fölött, és hogy továbbra is birtokolhassa azokat a posztokat, amelyekre a maga gyámjaként rátette a kezeit.

- Hogy érti ezt? Hisz az én gyámjaim Dursly-ék és nem Dumbledore. Bár nem csodálkoznék, ha ebbe is belekavart volna az öreg rohadék. – Az utolsó gondolatot csak halkan teszem hozzá, bár a két kobold még így is meghallja és felnevetnek.

- Örülök, hogy már nincs annyira az Igazgató befolyása alatt, mint fiatalabb korába. Megtudhatnám ennek az okát? – kérdez rá Rimpók.

- Sirius és a volt barátaim – suttogom halkan. – Hagyta, hogy azt higgyem, hogy a keresztapám miattam halt meg, miközben ő küldte utánam, hogy a védelmemben meghaljon és ezzel még jobban a kezei közé kerüljek, és nem mellesleg az úgynevezett barátaim végig a befolyása alatt álltak, nem tudom kedveltek-e valaha is engem – teszem hozzá keserűen.

- Honnan veszi ezt?

- Sirius mondta el.

- Hogy érti? – nyög fel döbbenten.

- Én… - habozok, de a vendéglátóim bíztatóan néznek rám. – Én a Trimágus Tusa óta látom a szellemeket, mármint nem azokra gondolok, akik a Roxfortban is bóklásznak, hanem azokra a halott lelkekre, akik itt maradnak a szeretteikkel láthatatlanul, hogy vigyázzanak rájuk, ahelyett, hogy tovább léptek volna. Ezt még soha, senkinek nem mondtam el, kérem, Önök se adják tovább senkinek.

- Megbízhat bennünk, Harry. Nálunk minden titka biztonságban van, csak úgy, mint a széfe tartalma – vigyorognak rám.

- Köszönöm. Tehát nem sokkal a halála után megjelent Sirius, én teljesen megrémültem és egyben határtalan örömet is éreztem mindaddig, míg rá nem jöttem, hogy mi nem stimmel vele. Kissé elmosódottak voltak a körvonalai és a teste is mintha kissé áttetsző lett volna. Majd, amikor megszólalt, megerősítette a feltételezésemet, hogy szellemmé vált. Elmagyarázta, hogy hogyan működik az a síkja a valóság szövetének, és hogy miért nem láthatom a szüleimet is. Arra célozgatott, hogy a tizenhetedik születésnapomon minden megváltozik, már értem, hogy mire gondolhatott. – Magamba fordulva felidézem az akkor történteket…

következő >>