Változik a világ, vele változom én is... 02.

2.      fejezet

http://www.deviantart.com/art/Harry-Miroir-160479067

<< előző

 2 évvel korábban

Az izzó fájdalom, ami a jobb karomon végigcikázik, amikor a földre vetem magam a Gyilkos Átok elől, majdnem az eszméletlenségbe taszít. Épp hogy csak sikerül eszméletemnél maradnom és elkerülnöm a következő átkot. Nehéz koncentrálnom, hisz Cedric élettelen teste csupán méterekre fekszik tőlem. Őt nem tudtam megmenteni és még ez a szörnyeteg is visszanyerte a teljes erejét, nem tehettem ellene semmit, de nem adhatom fel. Életben kell maradnom a többiekért, a barátaimért, Siriusért. Szembeszállok vele, bár tudom, hogy nem sok esélyem van ellene, de meg kell próbálnom. Mikor átkaink találkoznak és a pálcáink összekapcsolódnak, hihetetlen dolog történik. Szellemalakok jelennek meg Voldemort pálcájából előkúszva, nem hiszek a szememnek, amikor felismerem köztük Cedricet, majd az utolsóként alakot öltő szüleimet. Az ő segítségükkel képes vagyok Cedric testét magammal húzva eljutni a kupához és azt megfogva elmenekülni a temetőből.

Ami ezután történt homályba burkolózik előttem, csak a barátaim elbeszéléseiből tudom, hogy mi történt. Kitört a pánik, amikor a Tusa végén megjelentem a halott bajtársammal és mielőtt elájultam, még annyit suttogtam, hogy „Visszatért!”. Senki nem tudta pontosan mi történhetett velünk, csak annyit láttak, hogy egyikünk meghalt, belőlem pedig dől a vér és a sokktól elájultam.

Három nappal később tértem magamhoz a gyengélkedőn, Hermione és Ron ott voltak mellettem, de olyan furának tűntek. Amikor azt hitték, hogy nem látom őket, jelentőségteljesen összenéztek és fintorogtak. Nem tudtam mire vélni a viselkedésüket, de nem is akartam rákérdezni, valahol mélyen mindig is féltem attól, hogy egyszer csak besokallnak és elhagynak. Kicsivel később viszont ugyanúgy viselkedtek velem, mint azelőtt, így az én gyanakvásom is elmúlt. Mondhatnám, hogy minden visszaállt a régi kerékvágásba, ha ezen azt értjük, hogy az emberek továbbra is gyanakodva és hitetlenkedve figyeltek, mint végig a Tusa alatt és a második évemben, amikor kiderült, hogy párszaszájú vagyok. A nyarat ismét Durslyéknél töltöttem. Volt valami furcsa a levegőben, folyton elmosódott, halvány árnyakat láttam a szemem sarkából, de amikor odakaptam a fejem, már semmit sem volt ott. Akkor még semmit sem tudtam az új képességemről.

Aztán elkezdődött az újabb év, ami szörnyűbb volt minden eddigi megpróbáltatásomnál. A többiek továbbra is tartották tőlem a távolságot, hazugnak és őrültnek tartottak. Éreztem, hogy Hermione és Ron is kételkedve hallgat néha, de nem vettem róla tudomást, nem akartam felfogni, hogy mit is jelenthet ez. Umbridge borzasztó volt, még mindig undorral és enyhe kétségbeeséssel gondolok vissza rá, amikor a kézfejemet behálózó sebhelyekre tekintek. De a legborzasztóbb az évvége volt, a Minisztériumban tett katasztrófával végződő kirándulásunk, ahol mindent elvesztettem, Siriust és a barátaimat is. El sem tudom mondani azt a fájdalmat, amikor elvesztettem az utolsó hozzátartozómat és tudatosodott bennem, hogy az állítólagos legjobb barátaim cserbenhagytak. Amikor a keresztapám átesett a függönyön és úgy tűnt, hogy a Halálfalók és vezetőjük, Voldemort nyerésre áll, akkor Ron és Hermione tőrt döftek a hátamba. Felajánlottak a szabadságukért cserébe, azt mondták annak a szörnyetegnek, hogy ha őket elengedik, akkor nem állnak többé az útjába. Voldemortnak tetszett az a kétségbeesés és letargia, amibe ezen szavak hallatán estem és örömmel teljesítette az árulok kérését. Azok közül, akik velem jöttek, egyedül Luna és Neville arcán láttam, hogy segíteni akarnak, de elragadták őket a többiek és elmenekültek otthagyva engem kiszolgáltatottan. Nem tudom, hogy volt bennem elég elszántság, hogy küzdjek a sorsom ellen, amit a barátaim mértek rám, de felálltam és küzdöttem. Kétségbeesett és kilátástalan küzdelem volt, de az utolsó erőforrásaimat mozgósítva sikerült ellenfelem fölé kerekednem és megsebesítenem, ami miatt feladta a küzdelmet és elmenekült a csatlósaival együtt, akiket a közben megérkező rendtagok szorítottak vissza.

Mivel év vége volt, így az igazgató egyenesen a rokonaimhoz vitt és otthagyott, azt mondván, hogy nekem most arra van szükségem, hogy a családommal legyek. Nem is tévedhetett volna nagyobbat. Semmit nem tudtam arról, hogy mi történt a társaimmal vagy az iskolában. Fogalmam sem volt róla, hogy mi fog várni, amikor szeptemberben visszamegyek. Két hetem teljes agóniában telt, jóformán el sem hagytam a szobámat, csak a fürdőbe és egy kevéske kis ennivalóért surrantam ki éjjelente. Azután összeszedtem magam, tudtam, hogy így nem folytathatom, vissza kell szorítanom a gyászt és tennem kell valamit. A letargiát lassan felváltotta a düh és a tenni akarás. Dühös voltam Pitonra, őt hibáztattam a kudarcért és az engem ért veszteségekért, de amikor végre tisztán tudtam gondolkodni, akkor rájöttem, hogy ő mindent megtett, hogy megvédjen és biztonságban tartson, az hogy én képtelen voltam megtanulni, amit kellett volna, az nem az ő hibája. Saját magamat kezdtem el hibáztatni és valamilyen szinten az igazgatót is, hisz neki kellett volna biztonságban tartania Siriust.  Elküldtem Hedviget Dumbledorehoz, hogy tájékozódjam a helyzetről, de válasz nélkül jött vissza, még egy párszor eljátszottam ezt, amikor végre válasz is érkezett. A Professzor azt írta, hogy minden rendben, bízzak rá mindet, ő majd elintézi a dolgokat, ne foglakozzak semmivel, csak pihenjek és tanulgassak. Teljesen megdöbbentem, erre nem igazán számítottam és ez a nemtörődömség tovább szította az igazgató elleni haragom. Egyetlen tanácsát fogadtam csak meg és képezni kezdtem magam, mert tudtam, hogy csak a szerencsén múlott, hogy nem haltam meg a Minisztériumban. Bagolypostával könyveket rendeltem és hozzáfogtam önerőből Oklumenciát és a pálcanélküli- és nonverbális varázslatok alapjait tanulmányozni. Meglepően könnyen megértettem az elméletet, de gyakorlatban sajnos nem próbálhattam ki a tudásom, azzal várnom kellett, amíg vissza nem térhetek az iskola falai közé.

Közben a látomásszerű homályos alakok sem tűntek el, és legnagyobb rémületemre egyre élesebben láttam őket.  A születésnapomon egyedül voltam otthon, a rokonaim bementek Londonba, engem pedig szokás szerint egyedül hagytak és elláttak instrukciókkal. Éppen a kertben olvasgattam, amikor a szemem sarkából ismét egy árnyat pillantottam meg, ami lassan teljesen alakot öltött előttem. Döbbenten estem hanyatt, amikor felfogtam, hogy egy ember áll előttem teljes valójában… vagyis nem egészen, alakjának körvonalai furcsán elmosódottak voltak és mintha egy kissé átlátszó is lett volna.

 - Hello, Kölyök!  - mosolygott rám, én pedig, mint egy partra vetett hal, csak tátogni voltam képes. – Elvitte a cica a nyelved? Ugyan már, hisz ezelőtt is láttál már kísértetet, miért vagy így meglepődve? Hisz csak egy kicsit vagyok más, mint akiket eddig láttál.

 - Si-Sirius, te-te nem lehetsz itt! – kiálltok fel. – Meghaltál, azt hiszem most már tényleg megőrültem.

 - Nyugodj meg, nem vagy őrült. És mint látod, tényleg meg is haltam, de a halálom pillanatában meghasadt a valóság szövete és a szellemvilág válaszolt a kétségbeesésemre. Nagyon ritkán, amikor valaki nagyon meg akarja védeni egy szerettét és közben elesik, meghasad a világokat elválasztó határvonal és az illető nem kerül át a szellemvilágba. Ám nem úgy ragad itt, mint azok a szellemek, akik a Roxfortban is vannak, minket nem látnak az emberek, de végig a szeretteinkkel maradunk és megpróbálunk vigyázni rájuk.

 - Akkor én, hogy hogy látlak téged és mióta vagy ebben a formában?

 - Három hete bukkantam fel a Minisztériumban a Függönynél, ott ahol meghaltam. Egy ideig csak bolyongtam, elmentem az iskolába, ahol aztán furcsa dolgokat hallottam és fülelni kezdtem. Ma döntöttem úgy, hogy eleget hallottam és eljövök megnézni, hogy mi van veled, hisz mégis csak születésnapod van. Álmomban sem gondoltam volna, hogy látsz engem. Korábban is előfordult már, hogy láttál olyan szellemet, akit más nem?

 - A Tusa óta látok furcsaságokat, a látóterem szélén remegő árnyalakokat, de amikor odanéztem, sosem láttam ott semmit. Mostanában egyre élesebbek lettek a derengések, de sosem láttam tisztán. Azt hittem, hogy kezdem elveszíteni az eszem és hallucinálok, senkinek sem szóltam róla. Nem akartam, hogy még buggyantabbnak tartsanak, mint eddig.

 - Akkor a Tusán történt valami, ami előhozta ezt a képességedet.

 - Akkor láttam szellemeket, amikor Voldemorttal a pálcáink összekapcsolódtak, de nem kötöttem össze azokat az eseményeket a hallucinációimmal. Akkor láttam a szüleimet, Cedriket és még pár szellemet, de túl rémült voltam, hogy komolyabban foglalkozzam velük.

 - Ez érdekes, lehet, hogy ez egy szunnyadó képesség volt benned, és ez az élmény a felszínre hozta.

 - Akkor ez azt jelenti, hogy újra láthatom és beszélhetek anyáékkal?

 - Sajnálom, de ha akkor láttad őket és az összecsapás után eltűntek, akkor nem valószínű, hogy láthatod még őket.

 - De miért?

 - Valószínűleg felhasználták az összes megmaradt energiájukat, hogy felerősítsék annyira a képességed, hogy lásd őket és beszélhess velük. Sajnálom.

 - Semmi baj, örülök, hogy ennyi is megadatott velük és hogy te most itt vagy velem.

 - Kár, hogy míg éltem, nem lehettem veled többet, annyira jó lett volna, ha magamhoz vehettelek volna.

 - Si-Sirius – suttogom, és könnyek gyűlnek a szemembe. – Annyira sajnálom, az én hibám, hogy meghaltál.

 - Harry, - guggol le elém, és testetlen kezét a vállamra teszi – egyáltalán nem a te hibád az, ami velem történt. Minden felelősség egyetlen egy embert terhel.

 - Hogy érted ezt?

 - Harry, most jól figyelj rám. Olyan információkat kell veled megosztanom, amiknek én is csak nemrég, szellem létemnek köszönhetően jutottam birtokába. Nem szabad megbíznod Dumbledoreban, de neki nem szabad megtudnia, hogy megingott a belé vetett hited.

 - Miről beszélsz? Miért nem bízhatok az Igazgatóban?

 - Azért, mert a kezdetektől a befolyása alá akar vonni téged és végig manipulált téged. Ő beszélte rá a szüleidet, hogy Petert válasszák helyettem titokgazdának és ő intézte el, hogy te az ő gyámsága alá kerülj, ellenkezve James és Lily végrendeletével, ahol én voltam megjelölve, mint hivatalos gyám. Aztán azzal az indokkal, hogy a családoddal kell lenned, oda adott téged Durlyéknek, pedig tudta, hogy milyen emberek. Meg akart törni téged, hogy mire a Roxfortba kerülsz, egy befolyásolható és gyenge személy légy, aki a megmentőjeként tekint majd rá. Így akart teljes befolyást feletted, de nem járt sikerrel, így miden évben megpróbáltatások vártak rád, hogy mindig hozzá fordulj segítségért és a bizalmasod lehessen. Még mindig azt hiszi, hogy az irányítása alatt állsz, mivel engem, mint zavaró tényezőt eltüntetett a képből.

 - Ezt nem értem – nézek rá összezavarodva. - Miért voltál te zavaró tényező?

 - Azért, mert magamhoz akartalak venni az iskolaév végén, annak ellenére, hogy Dumbli jóformán megtiltotta ezt. Nem tudom, miért van ennyire rád szállva, de nem tetszik ez nekem. Tudom, hogy nem akarod hallani és még rosszabbul fogod érezni magad, de beszélnem kell veled Hermionéról és Ronról is.

 - Már tudok róluk – sóhajtok fel fájdalmasan. – Miután te átestél a függönyön, ők elárultak engem és átadtak Voldemortnak, aztán elrángatták a többieket és elmenekültek. Épp hogy csak sikerült megúsznom az összecsapást.

 - De ez még nem minden – szól közbe keresztapám. – Ők végig az Igazgató bábui voltak, ő parancsolt rájuk, hogy miután elvesztesz engem, áruljanak el téged, hogy még jobban összetörj és még nagyobb szükséged legyen az ő pártfogására. Engem ő küldött utánad azért, hogy meghaljak és eltűnjek a képből.

 - Nem tudom, hogy leszek képes ezek után ugyanúgy viselkedni vele, mint régen, hogy ne sejtsen meg semmit.

 - És még nincs vége a beszámolómnak.

 - Ne kímélj, mond mi vár még rám, tudom, hogy valami szörnyű, ha ennyire vonakodsz elmondani.

 - A két áruló elterjesztette, hogy megbolondultál és veszélyt jelentesz rájuk, nem fognak visszaengedni téged a Griffendél Toronyba. Szavazást tartottak róla, nem tudom, mit tehetnél ebben a helyzetben. A griffendélesek ellened fordultak, nem tudom, mit gondolnak, egyszerűen fel sem foghatom, hogy történhetett meg ez. A hugrabuggosok hajlanak rá, hogy a vörösek mellé álljanak, de a hollóhátasok racionálisabbak és úgy néz ki hisznek Lunának, aki teljes mellszélességgel melletted áll. Sajnos szegény Nevillet is kiközösítették, mert megvédett téged, így most a Hollóhátnál vendégeskedik. Javaslom, gondold át, hogy beszélj Flichwich professzorral és kérd meg, hogy te is oda költözhess. Kihallgattam őt és McGalagonyt, amikor rólad beszéltek, ők hisznek neked és nem értik Dumbledoret, miért nem tesz ez ellen semmit. Az öreg Vadmacska is támogatja az ötletet, hogy a Hollóhátba menj, bár továbbra is griffendéles maradj.

 - És a mardekárosok? Ők hogy állnak ehhez az egészhez?

 - Csendesek, nagyon-nagyon csendesek. Nem foglalnak állást egyik oldalon sem nyíltan, de még őket is megdöbbentette ez az árulás. Ahogy köztük hallgatóztam, rájöttem, hogy nem is olyan rossz népek ők. Rettentően lojálisak és összetartóak. Össze kell fogniuk, mivel ők a páriák az iskolában és most döbbentek, hogy pont téged hagytak így cserben a háztársaid. Ők tudják, hogy igazad van, a szüleik tájékoztatták őket, és most a legtöbben rettegnek. Nem akarnak csatlakozni Voldemorthoz.

 - Ez meglepő, de nem annyira váratlan, mint lehetne, mindig is sejtettem, hogy csak a szájuk jár, de nem gondolják komolyan. És mit fognak lépni, erről sikerült kiderítened valamit?

 - Felettébb meglepő felfedezést tettem. Az évfolyamodbeli mardekárosok hajlanak arra, hogy nyissanak feléd, ha elkezdődik a tanév.

 - Mit akarnak elérni ezzel?

 - Először is túl akarnak élni, de bennük van a kíváncsiság, hogy tényleg megismerjenek téged. Szerintem adnod kellene nekik egy esélyt, minden szövetségesre szükséged lesz a jövőben.

 - De ugye tisztában vagy vele, hogy ez azzal járhat, hogy Pitonnal is meg kell próbálnom valamiféle szövetséget kialakítani.

 - Erre nem is gondoltam… - vakargatja meg a fejét zavartan Sirius, de meglepetésemre, nem kezdi el ócsárolni az említettet. – Azt hiszem, ezzel együtt kell élnünk, – elhallgat, majd vigyorogva folytatja – vagyis csak neked, mivel én halott vagyok, így egyáltalán nem kell vele kapcsolatba lépnem.

 - Szemét – morgok rá, mire ő csak nevet rajtam, de ismét elkomolyodik.

 - Kölyök, nagyon kell vigyáznod magadra. Még egy évig ki kell tartanod, de utána minden megváltozik.

Csak ennyit mond, és én hiba faggatom utána, sosem fejti ki bővebben, hogy mire gondolt akkor.

 **************HP*************

Mikor befejezem a két évvel ezelőtt kezdődő történetem rövid összefoglalóját, a két kobold még nagyobb érdeklődéssel figyel, mint korábban.

 - Mi történt, amikor visszatért az iskolába? – Kérdezi meg Rimpók.

 - Azt történt, amit Sirius előre megjósolt, a griffendélesek teljesen kiközösítettek, de Nevillel kaptunk egy közös szobát a hollóhátasok szállásán. Luna és ő továbbra is kitartottak mellettem és észrevettem, hogy a mardekárosok is nyitottak felém. Draco Malfoyjal egyre kevesebbet vitáztunk, bár nehéz volt levetkőzni a régi szokásokat. Októberben egyik este egyedül indultam sétálni az iskolában és összefutottam vele és a barátaival, azonnal pálcát rántottunk, de aztán rájöttem, hogy ez nem a legjobb ötlet, ha barátokat akarok szerezni, így eltettem. Ezt látva ők is hasonlóan cselekedtek és csak bámultuk egymást csendesen. Tudtam, hogy nekem kell lépnem először és eszembe jutott egy évekkel korábbi eset, amikor egy megszeppent 11 éves fekete hajú kisfiú ugyanígy szemben állt egy magabiztos szőkével, aki kezet nyújtott neki, de ő egy hamis barát védelmében nem fogadta el. Ha akkor elfogadom Draco barátságát, egész másképp is alakulhatott volna a sorsom. Egyedül az a találkozás befolyásolt, amikor elutasítottam a süveg ajánlatát és a Mardekár helyett a Griffendélt választottam.

***************HP************

Ott álltunk egymással szemben, mint tizenegy éves korunkban, de most nem vártam meg, hogy Draco tegye meg az első lépést. Közelebb léptem és kezet nyújtottam neki. Ő egy pillanatig meglepve nézte kinyújtott kezem, de aztán gyorsan megragadta és viszonozta a kézfogásom. Elvigyorodtam.

 - Üdv, Harry Potter vagyok. – Egy pillanatig kíváncsian fürkészi az arcom, majd elmosolyodik.

 - Draco Malfoy, örülök, hogy megismerhetlek.

 - Ti nem vagytok normálisak – rázza a fejét hitetlenkedve Pansy Parkinson, de Theodor Nott és Blaise Zambini is csak vigyorog, majd egyesével bemutatkoznak nekem egy kézfogás kíséretében. Majd Pansy felé fordulok, elkapom a kezét és egy leheletnyi csókot nyomok a kézfejére.

 - Üdvözöllek, szép hölgy. Megtudhatom a becses neved? – látom, hogy elpirul, és csak halkan motyogja el a nevét.

*************HP**************

 - Ezután lassú ismerkedésbe kezdünk a mardekárosokkal, és év végére sikerül baráti viszonyt kialakítanunk. Legközelebb Dracohoz, Blaisehez, Theohoz és Pansyhoz kerültem, akik befogadták köreikbe Nevillet és Lunát is.

 - És Dumbledore mit szól, ahhoz, hogy az „ellenséggel” cimborál?

 - Nem tud róla. Sikerült év közben eltitkolnunk előle a barátságunkat és Sirius folyamatosan kémkedik utána, hogy sejt-e valamit.

 - A képességéről és Mr. Blackről beszélt az új barátainak?

 - Még nem, de az év végén megbeszéltük, hogy találkozunk, és együtt töltünk titokban egy hetet Dracoék egyik Franciaországi nyaralójában. Már mindent elterveztünk – mosolygok rá a két koboldra. – Azt hiszem, ott jobban megismerhetjük egymást és eldönthetem, hogy beavassam-e őket ennyire mélyen a titkaimba.

 - Milyen volt a viszonya Ms Grangerrel, Mr. Weasleyvel és annak családjával, illetve Piton professzorral? – érdeklődik tovább Rimpók. Majd meghallok egy vidám hangot közbeszólni, amire a koboldok nem reagálnak.

 - Na, elérkeztünk a Vén Denevérhez, még mindig sajnálom, hogy akkor nem volt nálunk fényképezőgép, azt az arckifejezést meg kellett volna őrizni az utókornak….

következő >>