Awakening
Ez a rövidke kis szösszenet azóta kikívánkozott belőlem, amióta megláttam ezt a képet.
Fandom: Yuuri!!! on Ice
Párosítás: Victuuri, OtaYuri
Figyelmeztetés: említés szintjén SLASH! (ha ez taszít, akkor ne olvasd el)
Kép forrása: https://yoi-comics.tumblr.com/post/158937347667/lun-yoi-shingeki-no-bahamutfantasyau-as
Égető fájdalom cikázik
végig a testemen a hátamból kiindulva és hallom, ahogy a nevem kétségbeesett
kiálltásként száll fel kedvesem ajkairól. Hirtelen minden erő elhagyja a
végtagjaimat és tehetetlenül figyelem, ahogyan egyre közeledek a talajhoz, de
esésemet két erős kar felfogja. Óvatosan tart a karjaiban, nem engedi, hogy a
hátam érintse a földet.
- Ohhh, kedvesem – nyögi könnyekkel a
szemében. Gyengén felemelem a kezem és elsimítom az áruló cseppeket, melyet
elhagyják gyönyörű lelkének tükreit.
- Vitya, shhh, semmi baj – suttogom hallkan,
de már érzem, hogy ez csak hiába való gesztus részemről. Érzem, ahogy az életem
lassan elszivárog a nyílvessző ütötte seben keresztül.
- Yuurochka, hogy mondhatod ezt? Tarts ki, már
jön az orvos, segíteni fog. Nem hagyhatsz pont most el, még csak most lettél
igazán az enyém. Szükségem van rád.
- Sajnálom Vitya, jobban oda kellett volna
figyelnem az ellenségeinkre. – Érzem, ahogy egyre jobban gyengülök, de még
próbálom tartani magam. – Remélem, tudod, hogy mennyire szeretlek.
- Persze, hogy tudom, én is szeretlek, ezért
ne hagyj magamra.
- Milyen ironikus, emlékszel még az első
találkozásunkra? Gyűlöltük egymást. – Nevetek fel, de jókedvemnek a számon
kibuggyanó vérem vet gátat. – Pedig már akkor is úgy gondoltam, hogy gyönyörű
vagy… - nézek a kék szemekbe visszaemlékezve.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~3
évvel korábban ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Két szemben álló
királyság, két ellenséges herceg és egy külső ellenség. Viktor Nikiforov és
Katsuki Yuuri két egymással szemben álló királyság hercegei, sosem találkoztak
még, de mindig is arra nevelték őket, hogy gyűlöljék a másikat. De egy közös
ellenség összefogásra kényszeríti őket, így kénytelenek személyesen is
találkozni.
Az első találkozás nem
történik zökkenőmentesen, a két herceg egy darabig jólnevelten és
visszafogottan vesz részt a tárgyaláson, majd egy apróság miatt szinte rögtön
ölre mennek. Apáik csak döbbenten figyelik őket, és végül úgy döntenek, hogy a
fiatalok összebékítése érdekében egy hadtestbe osztják őket. Parancsnokuk
legnagyobb bánatára. A két fiatal egy percet sem bír ki egymás társaságában,
folyton veszekszenek és nem ritkán össze is verekszenek.
Ez egészen addig megy
így, míg az ellenség rajtuk nem üt és életveszélyes helyzetbe nem kerülnek.
Viktor herceg később váltig állítja, hogy a teste önállósította magát, amikor
Yuurit félrelökve karjával fogta fel a fiatalabbnak szánt csapást. Az esetet
követően egyre kevesebbszer kaptak össze és társaik egyre többször látták őket
együtt sétálni és barátságosan beszélgetni. Majd fél évvel történetünk kezdete
előtt, végre megvallották egymásnak igaz érzelmeiket. A két apa először döbbenten
és dühösen fogadta a kapcsolatukat, majd beletörődve és egymással is megbékülve
figyelték gyermekeik boldogságát.
De sötét felhők
gyülekeztek a két királyság fölött, egy harmadik szemet vetett jó földjeikre és
kikötőikre, és megszerzésük érdekében merényletet forraltak a két herceg ellen.
Verőfényes napsütés
köszöntötte a tábor lakóit azon a reggelen, Viktor és Yuuri épp a reggeli
edzésükről sétáltak vissza a sátraikhoz kedélyesen beszélgetve, amikor egy neve
sincs katona szaladt oda hozzájuk Yuuri nevét kiáltva.
- Felség, kérem, jöjjön, a Parancsnok beszélni
kíván Önnel.
- Köszönöm, Katona, - mosolygott rá a fekete
hajú, majd párjához fordult. – Vitya, te menj nyugodtan tovább, még egy csomó
iratot rendbe kell tennünk, kezd el nélkülem és amint lehet, megyek én.
- Rendben, de siess – mosolyog a szőke és
végig simít búcsúzóul alacsonyabb társa arcán.
A katona tudja, hogy ez
egy végleges búcsú a két herceg között, nemsokára egyikük már nem lesz az élők
között. Rettentően szégyelli magát tettéért, mert kedveli mindkét férfit, de a
családja az első. Ahogy ismét szeme elé villan kislánya megkötözött és
összevert teste, megkeményíti a szívét és magabiztosságot mutatva vezeti a
herceget a tábor széle felé. Már majdnem ott vannak, amikor a lelkiismerete
győz és bocsánatkérően pillant a mellette sétálóra.
- Egy pillanat, Felség, a Parancsnok az előbb
még itt volt, de most sehol sem látom. Kérem, bocsásson meg, rögtön megkeresem,
addig kérem térjen csak vissza nyugodtan a feladataihoz.
- Semmi baj, Katona, megesik az ilyen egy
nyüzsgő katonai táborban – mosolyog rá a férfi, amitől még jobban összeszorul a
szíve. Majdnem szörnyű hibát követett el, ez a jóravaló és kedves herceg nem
érdemli meg a halált. Már csak abban reménykedik, hogy nem értek még az
orvgyilkoshoz lőtávolságán belül. Megáll és figyeli, ahogy a herceg visszaindul
és kedélyesen integet a Nikiforov hercegnek, aki még nem indult el a sátraik
felé, hanem őket figyelte eddig. Egy pillanattal később megcsapja egy közvetlen
mellette elsuhanó nyílvessző szele, majd már csak azt látja, hogy akit végül
meg akart védeni, tehetetlenül zuhanni kezd a föld felé. Többet nem képes
érzékelni, mert ebben a pillanatban áruló, majd megtért szívét keresztüldöfi a
második útjára engedett nyílvessző.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
ooo ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Viktor kétségbe esve
tartja karjaiban a férfit, akit szeret és tehetetlenül nézi, ahogy lassan eltűnik
az élet a kifejező fekete szemekből, amiket annyira szeret. Rápillant a tőlünk
nem messze élettelenül fekvő katonára, akinek fekete haja eltakarja immár
élettelen szemeit. - Sosem tudja meg, hogy az a férfi okozta a szerelme
halálát. – Visszapillant kedvesére, akinek bár hatalmas fájdalom sugárzik a
szemeiből, mégis mosolyogva próbálja őt nyugtatni, de mindketten tudják, hogy
hiába. – És bár az ellenséget legyőzik majd és hosszú életet él, jó királyként
uralkodva a két királyság felett, sosem felejti el fekete hajú kedvesét, aki
magával vitte a szívét is a túlvilágra. Halálakor fogadott lányára hagyja a
királyságát.
Csak bámulom a kék szemeket,
tudomást sem veszek a körülöttük rohangáló emberekről, aki próbálnak segítséget
hozni a megmentésem érdekében. Csak bámulom a kék szemeket, amelyekben egyre nő
a bánat és a reményvesztettség, amelyek megremegtetik a szőke szempillákon ülő
könnyeket. Erőtlenül ismét végig simítok a szeretett arcon, majd suttogva
megszólalok.
- Vitya,… - érzem, ahogy az erőm egyre fogy,
de muszáj ezt elmondanom neki. – Ha… ha valaha újra találkozunk… - ekkor már
megállíthatatlanul törnek elő kedvesem könnyei. – Kérlek… - és az én szemem is
nedvesen csillog már. – Kérlek, emlékezz rám és érj el hozzám… - már csak suttogom
az utolsó szavakat utolsó erőtartalékaimból merítve, majd szemeim lecsukódnak,
de még hallom, ahogy Vitya zokogva azt suttogja a fülembe, hogy bárhol és
bármikor megtalál majd, de válaszolni már nem tudok, magába ránt a
kérlelhetetlen sötétség…
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
ooo ~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Kétségbeesett és
fájdalmas kiáltással ülök fel az ágyban, érzem, ahogy a hátamon fájdalom
cikázik végig, de pillanatokig képtelen vagyok kapkodó légvételeimen kívül
bármire is odafigyelni. Lassan tudatosul bennem, hogy hol is vagyok és érzem a
megnyugtató simogatást a hátamon. Óvatosan oldalra fordítom a fejem és
kifejező, aggodalmasan csillogó kék szemekbe pillantok.
- Yuurochka, shh, semmi baj, - ölel magához
megnyugtatóan Viktor, én pedig még mindig az álmom hatása alatt szorosan bújok
hozzá.
Ebben a pillanatban
kivágódik az ajtó és egy aggodalmas Yurio ront be a szobánkba Otabek
kíséretében, akik éppen szabadságukat töltik nálunk az onsenben, jut eszembe,
ahogy lassan visszarázódok a valóságba.
- Mi történt, valami baj van? – rohan hozzánk
a szőke ciklon és óvatosan az ágyunk szélére ereszkedik. Viktor segítségével
lassan felé fordulok, de ahogy párom mellkasának dőlnék, fájdalmasan
felszisszenek, ahogy végig cikázik rajtam a kín. Mindhárman aggódva néznek rám
és Vitya óvatosan felhúzza a pizsama felsőm alját, hogy megnézze, mi okozza a
fájdalmat, majd meglepetten felszisszen.
- Yuuri, miért nem szóltál, hogy ennyire
megütötted a hátad, amikor Yurioval elestetek?
- Hogy? Jah, igen, már emlékszem. Tegnap egy
kombinált forgást gyakoroltunk és én elestem közben.
- Katsudon, mi van veled? Hogy felejthettél el
egy akkora esést? Különben is, mennyire szánalmas már, hogy egy többszörös aranyérmes
GPF-es, aki ráadásul képes volt hozzámenni ehhez a szerencsétlenhez, ekkorát
essen? – már fel sem veszem Yurio sértéseit, mert látom, hogy közben a
szemeiben féltés és aggodalom csillog és különben is, a szőke már morog is az
Otebektől kapott legyintés miatt, majd újra mindannyian felém fordulnak.
- Yuuri, mi történt? Mindannyiunkat
megijesztettél. – Szólal meg végre a kazah fiú. Otabek végre felengedett
mellettünk az elmúlt években és családtaggá nőtte ki magát. Viktorral öt éve
házasodtunk össze, miután magam mögé utasítottam Yuriot a második Grand Pix
Final döntőjében. Azután a fiatal orosz valahogy mindig mellettünk kötött ki,
és egyszer egy alkalommal, amikor véletlen víz helyett a szakés üveget húzta
meg, az alkohol hatására elkottyantotta, hogy szüleiként tekint ránk. Pár éve
összeköltöztek Otebekkel, de minden évben pár hetet nálunk töltenek az onsenben
vagy Szentpéterváron, ez immár hagyománnyá vált nálunk.
- Én…, én rosszat álmodtam és annyira valóságos
volt…
- Kedvesem, mond el mi volt az. – Kérlelt Viktor,
de én csak megráztam a fejem.
- Nem szeretnék róla beszélni, és biztos csak
az esés miatt volt, ne aggódj. – Mosolygok rá erőtlenül.
- Yuura, ne nézz madárnak, egy esés nem vált
ki ilyen reakciókat.
Végig nézek a szobában
tartózkodókon, a családomon, majd felsóhajtok. – Csak annyit mondhatok, hogy
egy, a hátamba fúródó nyílvessző miatt meghaltam az álmomban. Kérlek, ne
kérdezzetek többet.
- Shhh, - ölel magához Viktor óvatosan, majd
Yurio és Otabek, mindketten vigasztalóan megszorítva a vállam lassan
elköszönnek és visszatérnek a saját szobájukba aludni. Viktor óvatosan
visszadönt bennünket az ágyra és szorosan magához ölel. - Próbálj meg visszaaludni, Szívem. Nem engedem,
hogy bármi is történjen veled.
Lehunyom a szemem és
szorosan hozzá bújok, de még sokáig nem sikerül elaludnom. Hallom, ahogy a
lélegzete lassan egyenletesség válik, én pedig kinyitva a szemem, óvatosan
végig simítok az arcán.
- Megtaláltál és elértél hozzám – nyomok egy leheletnyi
csókot a szájára és mosolyogva én is álomba szenderülök.
Sokáig kísért az álmom,
de sosem mondom el nekik, és a családi szeretet és boldogság, amit velük érzek,
lassan a feledés homályába taszítja azt a talán évszázadokkal ezelőtti
támadást.
Ha tetszett, hagyjatok valami kis szösszt alul :)
Puszi, Kubu
Imádtam!!!!!!!!
VálaszTörlés