Változik a világ, vele változom én is... 07. fejezet

7. fejezet

A hoppanálás gyomorszorító érzésével küzdve érkezem meg a Weasley fiúk kúriája elé. Meglepetésemre, ott nem vár senki, de nem esem kétségbe, nyugodt szívvel lépek az ajtóhoz, hogy kopogásommal jelezzem, megérkeztem. De amint a kezem a sárkányt formázó kopogtatóhoz ér, az életre kel és egy lángcsóvával üdvözöl engem. Szerencsére a mágiám automatikusan reagál a támadásra és egy védőpajzzsal hatástalanítja a tüzet. Mikor már azt hiszem, hogy ennyi volt, hirtelen megnyílik alattam a föld és felkiáltani sincs időm, amikor egy pillanat múlva egy tágas nappaliban helyet foglaló fotelben találom magam, vigyorgó vöröshajúakkal körülvéve.

 - Örülünk, hogy beugrottál hozzánk, Haver. – Csapkod hátba vigyorog Fred.

 - Bocs, a tüzes fogadtatásért, Charley ötlete volt, …

 - … valamivel távol kell tartanunk kedves családtagjainkat, akik nincsenek túlságosan elragadtatva tőlünk. – Huppan a másik oldalamra George vigyorogva.

 - Bizony, bizony, Harry, úgy néz ki, a veled való barátkozás káros hatással van a családunk körében a renoménkra.

 - Billnek igaza van, anyáék már eddig sem voltak elragadtatva tőlünk, Bill túlságosan rajong Egyiptomért, az átoktörésért, és egy bizonyos francia félvéláért, az ikreknél pedig azt hiszem, nem kell felsorolnom, hogy mi a probléma forrása. Nálam pedig nem tartják túlzottan egészségesnek a sárkányok iránti elragadtatásom.

 - Most pedig melléd álltunk velük szemben. Nem elég, hogy bolondnak hisznek, még arról a tévképzetükről is le kellett tenniük, hogy te majd elveszed egy szem kishúgunkat és egy rakás vörös hajú kis unokával árasztjátok el őket.

E kijelentés után a Weasley fiúkból kirobban a nevetés, amikor meglátják elborzadt arckifejezésem.

 - Nyugi, ’Ri, mi mindig is tudtuk, hogy nem Ginny lesz nálad a befutó.

 - ’Ri, Fred? Ezt meg honnan szedted? – nézek kérdőn jobbomon helyet foglaló ikerre.

 - Á-á, én vagyok Fred – szólal meg a balomon George.

 - Nem hinném, te George vagy, ő pedig Fred.

 - Miért vagy ebben olyan biztos ’Ri? – kérdi döbbenten Charley. – Mióta és hogyan tudod őket megkülönböztetni?

 - Bemutatkozásuk óta tudom, hogy melyikük melyik. Frednek a jobb szemében van egy apró barnás pötty, alig látható, de ezáltal teljesen megkülönböztethetőek.

Erre mind a négy fiú döbbenten bámul rám, majd a két idősebb foteljeikből felpattanva körénk gyűlnek, hogy mélyen az öccseik szemébe nézve meggyőződjenek állításom igazáról.

 - És valóban. Harry, minden tiszteletem a tiéd. Még a szüleink sem tudják őket megkülönböztetni, a foltot pedig eddig még senki nem vette észre. Te pedig még szemüveget is viselsz, vagyis viseltél… Hol a szemüveged, ’Ri? És mitől nézel ki ennyire másként?

 - Először ti válaszoljatok, miért hívtok ’Ri-nek?

 - Ez csak egy becenév, de ne kérdezd miért. Valahogy csak helyesnek tűnik, hogy így hívjunk.

 - De hát eddig nem volt meg ez a késztetésetek.

 - Jól mondja Fred, valahogy másnak tűnsz, sokkal magabiztosabbnak, nem csak külsőleg, hanem belsőleg is. Most sokkal inkább érződsz családtagnak, mint eddig bármikor – mondta Bill.

 - Lehet, hogy a kitagadás miatt, de ebbe a négytagú kis családba, amit mi alkotunk, sokkal inkább beleillesz, mint a kitagadásunk előtt. Tudom, hogy értelmetlennek tűnik, de ez a becenév így helyesnek érződik.

George szavait megfontolva, már számomra sem olyan furcsa, hogy így hívnak, és melegség költözik a szívembe, hogy a meghurcoltatás ellenére, végre családra leltem. Épp ezért időszerűnek látom, hogy beszámoljak nekik a velem történtekről.

A beszámolómat a Tusánál kezdem, és szépen haladok sorban az életemet meghatározó események elmesélésében. A fiúk csak néha szólnak közbe, de amikor eljutok a születésnapom reggelén történtekig, egyre izgatottabbakká válnak és tekintetük egyre-másra elkalandozik legidősebb bátyjuk felé, aki csak magában hümmög a hallottakon. Tudom, hogy mind sejtik, mi áll a változások mögött, de kíváncsiak az én magyarázatomra is. Majd, amikor elérek a koboldoknál tett látogatásomig és elmondom, hogy mi állt édesanyám levelében, mind várakozóan fordulunk Bill felé.

 - Szóval erre utalt az a levél… Sejtettem, hogy nem véletlen, hogy az én képességeim kicsit erősebbek, mint a testvéreimé, de nem értettem, ez hogy kapcsolódik a leírtakhoz.

 - Milyen levélről beszélsz?

 - Nem sokkal azután, hogy 1981-ben elkezdtem az iskolát, kaptam egy baglyot egy ismeretlen személytől. Megírta a levélben, hogy nemsokára megfog halni, de előtte el kell mondania nekem, hogy sok-sok évvel később a segítségem elengedhetetlen lesz a gonosz legyőzéséhez. A levélben annyi volt, hogy ha indíttatásom van az átoktöréshez, akkor mindenképpen abba az irányba folytassam a tanulmányaimat, ő biztos benne, hogy a hivatásom mestere leszek. Emellett egyszer majd a fia és a barátai hozzám fognak fordulni segítségért és nekem kell majd segítenem nekik kiteljesíteni az adottságaikat. – Mindenki döbbenten bámul a férfira, mire ő kissé szégyellősen folytatja. – Anya és apa sosem értette, hogy miért vonzódom ennyire az átoktöréshez, hogy miért ezt a hivatást választottam magamnak, én pedig sosem mertem elmondani nekik az okát. Hogy is mondhattam volna azt, hogy egy ismeretlen azt írta nekem, hogy nagyon jó leszek benne és segíthetek majd legyőzni egy gonosz embert. Kis, tizenegy éves fejjel ezt akkora kiváltságnak éltem meg, hogy senkivel sem akartam megosztani.

 - Az anyukám írta neked a levelet – lehelem elérzékenyülve.

 - Igen, most már tudom. Lassan elfelejtkeztem a levélről, de a döntésem, hogy mivel szeretnék foglalkozni, változatlan maradt. Aztán tizenhét éves koromban manifesztálódott a vérvonalbeli képességem és újból eszembe jutott a levél, mivel az átoktörés és a mágiaáramlás érzékelésének a képességei fejlődtek elképzelhetetlen mértékben. Akkortájt sokáig vártam, hogy felbukkanjon az, akinek szüksége lesz a segítségemre, de ez nem történt meg. Aztán pár évre rá találkoztam egy kócos, fekete hajú fiúval, aki teljesen el volt veszve a varázsvilág csodáiban, amelyről eddig fogalma sem volt, és akiről már akkor sejtettem, hogy fenekestül felforgatja az életünket. És most itt vagyunk, végre értelmet nyert a levél, amit hosszú ideje őrzök.

 - Ez sok mindent megmagyaráz, amikor elkezdted a Roxfortot, én még csak kilenc voltam és nagyon meglepődtem, hogy miért kezdtél el ennyire érdeklődni az átoktörés iránt, hisz azelőtt semmiféle affinitásod nem volt a tárgy felé.

 - Persze, hogy nem volt, bátyó, hisz te mióta csak az eszünket tudjuk, a sárkányok megszállottja vagy – vigyorgott George Charley-ra.

 - Várj, tesó, ez így nem teljesen igaz, mert akkor még ma sem tudnánk, épp csak kezdjük felfedezni, hogy van olyanunk – mondja tök komolyan a másik iker, mire mi fékezhetetlenül felnevetünk.

 - A két dilinyóst figyelmen kívül hagyva - fordul felém Bill -, tudod már, hogy kik a többiek? – utal a megjósolt nyolc emberre.

 - Sokat rágódtunk rajta és végül arra jutottunk, hogy a két griffendéles te és Neville vagytok, az egyik hollóhátas Luna Lovegood, a két mardekáros pedig Draco Malfoy és én vagyunk. Még három személy van, akikről nem tudjuk, hogy kik lehetnek. – Ezzel elmesélem az elmúlt egy hét történéseit, egészen addig, amíg meg nem érkeztem az ajtajuk elé. Még beszélgetünk egy darabig, nevetünk az ikrek bohóckodásain vacsora közben, majd megmutatják a szobámat, ami innentől kezdve az én birtokomban van. Lassan mindannyian elvonulunk a saját szobánkba, hogy kipihenten várjuk Lunát és Neville-t, akikkel együtt reggelizünk a kúriában, majd elindulunk az időzített zsupszkulccsal Charley munkahelyére, a romániai sárkányrezervátumba.

Másnap a zsupszkulcsos utazás gyomorforgató érzésével érkezünk meg a célállomásra, ahol a rezervátum igazgatója fogad bennünket és irányít a szállásaink felé. A reggelinél úgy döntöttünk, hogy a bázisunkat ott állítjuk fel és majd onnan hoppanálunk a különböző látványosságokhoz, amiket meg akarunk nézni. Charley ébredés óta fennálló izgatottsága, hogy újból a kis kedvencei között lehet, lassan ránk is átragad, és alig várjuk, hogy végre megnézhessük a sárkányokat. Bár én már álltam szemtől szemben egy magyar mennydörgővel, most mégsem áraszt el a félelem a gondolat miatt, hogy testközelbe kerülhetek még egy olyan lénnyel. Sőt… Szinte remegek a késztetéstől, hogy újra lássak egyet.

Miután kipakolunk, Charey körbevezet minket a rezervátum területén, messziről megszemléljük a sárkányokat, és ígéretet kapunk, hogy másnap testközelbe is kerülhetünk velük, persze csak a kölykökkel, akik még a varázslók gondozására szorulnak. Körsétánk során számos, a vadonban már nem fellelhető fajjal találkozunk, amelyeket az orrvadászok miatt sajnos már nem lehet szabadban felfedezni. Ilyen például a perui viperafogú, amelyen állománycsökkentést végeztek a 19. század vége felé, mivel kedvenc eledele az emberhús volt. Mára a fajnak már csak pár képviselője marad a különböző rezervátumokban. És ilyen a román hosszúszarvú is, melynek őrölt szarva számos bájital alapanyaga, így a vadászat miatt a számuk drasztikusan lecsökkent. Egyetlen hivatalosan jegyzett élőhelye a romániai sárkányrezervátum, ahol a gondozók igyekeznek a populáció növekedését elérni. Charley végig lelkesen mesélt a lényekről, elmondta a leglényegesebb tudnivalókat róluk, valamint egy-egy példánnyal közös kalandjairól is mesélt, amelyeket segített gondozni. Mindenkit lenyűgözött, és amikor közölte, hogy másnap segíthetünk a bébi sárkányok gondozásában, nem hittünk a fülünknek.

Az ebédet és a vacsorát a többi gondozóval közösen töltöttük, akik barátságosan fogadtak minket – szerencsére egyikük sem esett túlzásokba, amikor megtudták, hogy ki vagyok, egy-egy érdeklődő pillantás után nem is foglalkoztak velem különösebben, ugyan úgy kezeltek, mint a többieket -, Charley szerencsétlen eseteiről szóló történetekkel szórakoztattak minket evés közben. Az érintett néha elvörösödve kezdett el perlekedni az aktuális mesélővel, amikor nagyon ciki részhez ért. Mint például, amikor arról beszéltek, hogy szakadt, égett, a fenekénél lyukas nadrágban és szakadt ingben kellett fogadnia a vezetőség egyik női tagját, mert összetűzésbe került az egyik 

kissárkánnyal.

A következő nap érdekes fordulatot vett, amikor a kölykökhöz mentünk, amint beléptünk az ajtón, hirtelen az összes kicsi megdermedt, majd hatalmas vijjogás közepette becéloztak minket. Vagyis…, ahogy a többiek is pálcát rántottak és kicsit széjjelebb húzódtunk, azt kellett észrevennem, az összes sárkány célpontja én vagyok. A pálcámat leengedve intettem a többieknek, hogy ne csináljanak semmit, túlságosan kíváncsi voltam arra, hogy mi fog történni és tudtam, hogy a mágiám úgyis megakadályoz bármilyen ártó megmozdulást. A közel tíz főt számláló – egyenként vagy 30 fontot nyomó, tűzet köpködő – aprósághad örömtől csivitelve ugrott rám és nyaltak képen. Az összkép teljesen megfelelt a mugli ’kicsi a rakás’ frázisnak, bár az már nem volt olyan felemelő érzés, hogy én voltam a rakás alján. Amikor az egyik kicsi majdnem kínos helyre toppantott, figyelmeztetően felmordultam.

 - Vége a gyereknapnak, tessék mindenkinek leszállni rólam és nyugodtan felsorakozni. – Nem gondoltam át teljesen a mondanivalómat, egyszerűen csak nem akartam hagyni, hogy megcsonkítsanak. Ennek ellenére mindenki, engem sem kihagyva a sorból, döbbenten kapott levegő után, amikor a kicsik sorban lekászálódtak rólam és áhítatos tekintettel felsorakoztak előttem. Kérdőn néztem végig a többieken, majd a tekintetem megállapodott Daviden, az egyik gondozón, aki a kicsikért felelős. – Ez normális?

 - Nem, egyáltalán nem normális. Ez a banda a legkezelhetetlenebb mióta itt dolgozom – ocsúdik fel a döbbenetből -, így még hihetetlenebb, hogy hallgatnak rád. A sárkányok nem kedves kis háziállatok. Már egészen kicsi korukban is veszélyesek lehetnek, és nem igazán állják az emberi közelséget, ezért is olyan veszélyes szakma a miénk. Ez csoda számba megy, hogy így hallgatnak rád. – Elgondolkodva végignéz rajtam, miközben az állát ütögeti. – Egészen véletlen nem mostanában töltötted a tizenhetet?

 - A következő kérdésed pedig az lesz, hogy aranyvérű vagyok-e? – vigyorodtam el.

- Szóval igen, akkor ez lehet az. Nem derült még fény arra, hogy miben áll a tehetséged, ugye?

 - Még nem teljesen. Egyes területei már felfedték magukat, míg mások még váratnak magukra. – Az ikrek hangosan felnevetnek a homályos válaszom hallatán és a többiek is elmosolyodnak. Ekkor az egyik kis mennydörgő felsipít, oda totyog hozzám és óvatosan meghúzgálja a nadrágom szárát figyelmet követelve magának. Lehajolok hozzá, mire lendületet vesz, és a karomba ugrik, éppen hogy csak meg tudom tartani az egyensúlyom. Charley-ra nézek, kissé félve a reakciójától, de csak egy helyeslő mosolyt látok az arcán. Amikor észreveszi, hogy őt vizslatom, rám kacsint és oda lép mellém, lassan nyújtva a kezét, hogy végig simítson a sárkány oldalán, mire az szinte dorombolva bújik még közelebb hozzám. A többiek is vágyódva néznek a karomba fészkelődött kis lényre, így egy próbát megér alapon, a többi kicsihez fordulok.

 - Srácok, mi lenne, ha engednétek, hogy a többiek is megdögönyözzenek benneteket egy kicsit? – nézek kérdőn rájuk, mire azok először csak értetlen tekintettel vizslatnak, majd az egyik bátor kis kínai gömbláng előre totyog Charley-ig és várakozóan rámered.

Barátom hirtelen nem is tudja, hogy mit csináljon, majd óvatosan leguggol és kezét a kicsi felé nyújtja, lassan végig simítva annak pikkelyein. Erre a fióka felbátorodva még közelebb lép hozzá és hagyja, hogy a férfi játsszon vele. Ezen felbátorodva lassan a többiek is kiválasztanak egy-egy apróságot és az egész napot a velük való játékkal töltjük.

Azzal a gondolattal alszom el este, hogy a varázsképességem úgy néz ki, hogy a külsőmön és a megnövekedett varázserőmön felül a sárkányokkal való kapcsolatomat is magába foglalja.

Reggel az étkező felé sétálva mozgást veszek észre az út szélén növő bokrokban, közelebb lépek, majd ugrok egyet ijedteben, amikor az eddig kinyílt virágoknak hitt dolgok hirtelen megmozdulnak. Kíváncsian közeledem újra hozzájuk és meglátom, hogy azok apró virágfej méretű kissárkányok, amik most szárnyaikat rebegtetik, majd lassan felszállnak és körém sereglenek. testük élénk zöldben pompázik, míg a szárnyaikat alkotó bőrlebenyek és a nyakukat körülvevő gallért rózsaszínben pompázik, összegömbölyödve tökéletes virág alakot kiadva.

Hiába próbálom az apró lényeket arrébb hessegetni, amikor tovább indulok, a tucatnyi sárkány hűséges kiskutyaként körülöttem keringve követ az étkezőbe. A már jelenlévők döbbent kiáltásaitól körülvéve sétálok barátaimhoz, rezignáltan leülök, a sárkányhad pedig körém telepedve száll le az asztalra és a székekre. Kérdőn nézek kedvenc sárkányszelídítőm felé hátha ő válasszal tud szolgálni fel nem tett kérdésemre, de mielőtt megszólalna, Luna hozzám hajol, és puszit nyom az arcomra.

 - Ezek egy nagyon ritka, eddig legendának hitt sárkányfaj apró példányai, igazán szerencsés vagy, te vagy lassan kétezer éve az első, aki megpillanthatta őket.

 - Ezek virágsárkányok – veszi át a szót Neville -, néhány botanikai könyv is megemlíti őket, bár eddig nem hittem a létezésükben.

 - Hát, 'Ri – csap hátba Fred vigyorogva –, még a végén a közeledben kiderül, hogy a narglik is léteznek.

Erre a teremben kitör a nevetés, mivel kedves barátnőm már az itt dolgozók között is körbe kérdezett, hogy találkoztak-e már az említett lényekkel. Mindenki tudta, hogy Luna egy kissé habókos, de rettentő jószándékú és szeretetre méltó lány. Ő csak bosszúsan szusszan egyet, míg én az ismeretlentől megrettenve, kétségbeesetten az asztalra ejtem a fejem, még hangosabb nevetésre ösztönözve ezzel a társaságot….

Kép forrása: http://curlyhair.deviantart.com/art/Pink-Rose-Dragon-279698251