Szárnyakon a magány

Szárnyakon a magány

Állok a sziklafal tetején és élvezem, ahogy a szél folyton folyvást a testemnek ütközik és próbál a mélybe taszítani. Letekintek, de ebben a magasságban a fal alját nem is igazán lehet látni, ködpamacsok takarják el előlem a kilátást. Tudom, hogy itt biztonságban vagyok, senki nem olyan őrült, hogy ilyen magasságokba törjön, de nekem a lételemem, csak itt lehetek önmagam. Még egyszer szétnézek a láthatáron, de semmi mozgást nem észlelek, így kitárom a karjaim és lassan előre dőlök. Ahogy zuhanni kezdek, a légáramlatok a testembe tépnek és ide-oda taszítanak, miközben a szabadesés lassan kitisztítja zaklatott elmémet is. Kinyitom időközben lehunyt szemeimet és nyugodtan figyelem az egyre rohamosabban közeledő sziklás talajt. Zuhanás közben elhagynak a rám rakodott gondok és problémák, igazán szabadnak és felszabadultnak érzem magam. Nem sokkal, éppen pár méterre csak a halált jelentő szikláktól, engedem, hogy az ösztön átvegye felettem az irányítást és a testem változásnak induljon. Érzem, ahogy a végtagjaim végtelen könnyedséggel változnak át, kiengedve lelkem mélyéről a bennem rejlő szabad lényt. Karjaim szárnyakká, ujjaim karmokká, szám csőrré alakul és épp a talaj felett pár centivel kitárva szárnyaimat, könnyedén suhanok tovább a szabad égen. Kell egy-két pillanat, amíg az agyam is rááll a változásokra és ráhangolódik a másik énem ösztöneire és érzékszerveire.

Hogy ezt az apróságot eddig nem említettem volna? Váltó vagyok. Legjobb tudásom szerint az utolsó a földön. Mivel sosem fedtük fel magunkat az emberek előtt, így senkinek sem tűnt fel, hogy egyre kevesebben lettünk és lassanként el is tűnünk a világból. Vérvonalunk az évszázadok során egyre hígult az emberekkel való keveredés miatt, és mivel a génjeink nem éppen agresszívak, így a vegyes nászokból sosem született váltó gyermek. Egyre kevesebben és kevesebben maradtunk, népünk gyermekei már csak különösen éles érzékszervekkel megáldott emberekként élik életüket, én maradtam az utolsó, aki még képes a váltásra. A halálommal a fajunk kihal, pedig ősidőkkel ezelőtt szinte istenként tiszteltek minket, bár sosem volt közöttünk olyan, aki visszaélt volna ezzel a tisztelettel és hatalommal, amit a kezünkbe helyeztek. Csendesen meghúztuk magunkat, a háttérben maradtunk. És mi lett a vége? Nem maradtunk többen.

De nem akarom sajnáltatni magam, én még élvezem az életet, amíg tudom. Hol szárnyra kapok a hegyekben kondor keselyű képében vagy négylábon, farkasként szelem át a völgyeket. Népem hitt abban, hogy halálunk után az általunk legjobban szeretett állat alakjában újjászületünk erre a földre, így én sem félek a haláltól. Tudom, hogy amikor elhagyom ezt a porhüvelyem, szabad lényként, emberi tudatom láncaiból kitörve, kötöttségek nélkül élhetek majd egy gondtalan életet. Nem nyomja majd ekkora teher a vállaim, utolsó tagjának lenni egy kihaló fajnak.

Mert végsősoron teher a magány, hogy nem oszthatom meg a lélek szabadságát mással, nincs más, aki megértené a szabadságot, amit átváltozva megtapasztalsz.

Hiába élvezem a szabadság eme felemelő pillanatait, időm lassan a végéhez közeledik, vissza kell vonnom szárnyaimat, visszavenni emberi bőrömet, elengedni a szabadság érzését. Ideje emberi álarcom magamra ölteni, belevetni magam a város zajába, elfelejteni, milyen megkötések nélkül szárnyalni. Visszavenni a mindennapok láncait, igába hajtani a fejem és beülni az irodai asztalom mögé, beletemetkezni a mindennapokba és a munkába. Csendesen és titkon álmodozni és várni a következő alkalomra, amikor ismét szárnyat bonthatok a szabadság felé, továbbra is titokban, utolsó tagjaként egy kihaló fajnak, lassan elsorvadva a magány terhe alatt. De ne félj, ha én már nem leszek, váltókról sem hallasz többé, nem terhel majd eme eltűnő faj kétségbeesett sikolya a túlélésért imádkozva.