Szárnyakon a magány
Állok a sziklafal
tetején és élvezem, ahogy a szél folyton folyvást a testemnek ütközik és próbál
a mélybe taszítani. Letekintek, de ebben a magasságban a fal alját nem is
igazán lehet látni, ködpamacsok takarják el előlem a kilátást. Tudom, hogy itt
biztonságban vagyok, senki nem olyan őrült, hogy ilyen magasságokba törjön, de
nekem a lételemem, csak itt lehetek önmagam. Még egyszer szétnézek a
láthatáron, de semmi mozgást nem észlelek, így kitárom a karjaim és lassan
előre dőlök. Ahogy zuhanni kezdek, a légáramlatok a testembe tépnek és ide-oda
taszítanak, miközben a szabadesés lassan kitisztítja zaklatott elmémet is. Kinyitom
időközben lehunyt szemeimet és nyugodtan figyelem az egyre rohamosabban
közeledő sziklás talajt. Zuhanás közben elhagynak a rám rakodott gondok és
problémák, igazán szabadnak és felszabadultnak érzem magam. Nem sokkal, éppen
pár méterre csak a halált jelentő szikláktól, engedem, hogy az ösztön átvegye
felettem az irányítást és a testem változásnak induljon. Érzem, ahogy a
végtagjaim végtelen könnyedséggel változnak át, kiengedve lelkem mélyéről a
bennem rejlő szabad lényt. Karjaim szárnyakká, ujjaim karmokká, szám csőrré
alakul és épp a talaj felett pár centivel kitárva szárnyaimat, könnyedén
suhanok tovább a szabad égen. Kell egy-két pillanat, amíg az agyam is rááll a
változásokra és ráhangolódik a másik énem ösztöneire és érzékszerveire.
Hogy ezt az
apróságot eddig nem említettem volna? Váltó vagyok. Legjobb tudásom szerint az
utolsó a földön. Mivel sosem fedtük fel magunkat az emberek előtt, így senkinek
sem tűnt fel, hogy egyre kevesebben lettünk és lassanként el is tűnünk a
világból. Vérvonalunk az évszázadok során egyre hígult az emberekkel való
keveredés miatt, és mivel a génjeink nem éppen agresszívak, így a vegyes
nászokból sosem született váltó gyermek. Egyre kevesebben és kevesebben
maradtunk, népünk gyermekei már csak különösen éles érzékszervekkel megáldott
emberekként élik életüket, én maradtam az utolsó, aki még képes a váltásra. A
halálommal a fajunk kihal, pedig ősidőkkel ezelőtt szinte istenként tiszteltek
minket, bár sosem volt közöttünk olyan, aki visszaélt volna ezzel a tisztelettel
és hatalommal, amit a kezünkbe helyeztek. Csendesen meghúztuk magunkat, a
háttérben maradtunk. És mi lett a vége? Nem maradtunk többen.
De nem akarom
sajnáltatni magam, én még élvezem az életet, amíg tudom. Hol szárnyra kapok a
hegyekben kondor keselyű képében vagy négylábon, farkasként szelem át a
völgyeket. Népem hitt abban, hogy halálunk után az általunk legjobban szeretett
állat alakjában újjászületünk erre a földre, így én sem félek a haláltól. Tudom,
hogy amikor elhagyom ezt a porhüvelyem, szabad lényként, emberi tudatom
láncaiból kitörve, kötöttségek nélkül élhetek majd egy gondtalan életet. Nem
nyomja majd ekkora teher a vállaim, utolsó tagjának lenni egy kihaló fajnak.
Mert végsősoron
teher a magány, hogy nem oszthatom meg a lélek szabadságát mással, nincs más,
aki megértené a szabadságot, amit átváltozva megtapasztalsz.
Hiába élvezem a
szabadság eme felemelő pillanatait, időm lassan a végéhez közeledik, vissza
kell vonnom szárnyaimat, visszavenni emberi bőrömet, elengedni a szabadság
érzését. Ideje emberi álarcom magamra ölteni, belevetni magam a város zajába,
elfelejteni, milyen megkötések nélkül szárnyalni. Visszavenni a mindennapok
láncait, igába hajtani a fejem és beülni az irodai asztalom mögé,
beletemetkezni a mindennapokba és a munkába. Csendesen és titkon álmodozni és
várni a következő alkalomra, amikor ismét szárnyat bonthatok a szabadság felé,
továbbra is titokban, utolsó tagjaként egy kihaló fajnak, lassan elsorvadva a
magány terhe alatt. De ne félj, ha én már nem leszek, váltókról sem hallasz
többé, nem terhel majd eme eltűnő faj kétségbeesett sikolya a túlélésért
imádkozva.
